Verdon, franciaországi utazásunk egy napja

A nizzai szállásunkon találtam leírásokat a környék látnivalóiról. Nem is hallottam róla, hogy a Verdon folyónak hatalmas kanyonja van Nizzától 80-90 km-re. A lakásban talált turista tájékoztató füzetecskében rendkívûl szép, csalogató képek voltak ennél a résznél. Gyors megbeszélés a családdal,  majd két igen, meg egy "nekem mindegy hova megyünk" szavazattal, a kérdés eldõlt. Megyünk kanyont nézni.

Gondoltam 80 km még kanyargós úton is maximum másfél óra, ráérünk elindulni.  Nem is kapkodtunk a reggelivel, így aztán már dél körül neki is vágtunk aznapi célunknak.  Igen ám de azzal nem számoltam, hogy útközben is akad némi látnivaló, amit már csak nem hagyhatunk ki, ha egyszer ott járunk.

Az elsõ mûsoron kívüli megálló Grasse.

Az óváros szívében hatalmas templom tornyosult. A kapun belépve meglepett a látvány. A templomoknál könnyen hozzá lehet szokni az agyon díszített, gyönyörû freskókkal, képekkel teli falakhoz, a szemkápráztató, arannyal, ezüsttel díszített oltárokhoz, mûvészi ereklyetartókhoz.

Minden valamit magára is adó templom, annak idején igyekezett beszerezni néhány ereklyét. A hívõk szemében annál hitelesebé vált a katolikus egyház, minél több, megfelelõ történettel alátámasztott tárgyi bizonyítékot skerült felsorakoztatni. Legyen akár Szent Lukács szemfoga, vagy Szent Tamás hajtincse. (Csak azt nem értem, a festmélyeken  miért ábrázolták kopasznak. Talán az összes haját szétosztogatta az ereklyehiányban szenvedõ templomok között?)

Viszont ebben a templomban nem a sok dísz, hanem a kõfalakból sugárzó erõ az ami lenyügözött. Sokáig áltam és néztem a nyers falak, boltívek komor, de mégis mûvészi összhangját. Ültem a padsorokban, miközben a valahonn mélyrõl,  tisztelet tört elõ belõlem az  emberi alkotókézség eme nagysága elõtt. Erre  a helyre a hívõk azért jönnek, hogy itt imádhassák Istent, engem pedig azért vezérelt ide a sors, hogy csodálhassam az alkotó embert.

A templom elõtti téren  elsõ világháborús emlékmû. Az oszlopokon hosszú sorokban  felsorolva a hõsi halottak neve.

Micsoda kettõssége a létnek! A templomban megcsodáltam az alkotó embert, itt pedig szembe találkoztam a pusztító emberrel. (A sok értelmetlenûl kioltott élet ugyan annak az emberi tevékenységnek eredménye, mint az elõbb látott építészeti remekmû. )

Aztán tovább sétálva a városban, megtudtam, hogy Grasse a parfüm fõvárosa. Lépten nyomon parfümériákba botlottunk.

A parfüm múzeumban (mert itt ilyen is van ám!) egy lepárló berendezés áll a fõ helyen.

Néhány helyen  illatos vizet permeteznek a járókelõk  felett, ezzel is hûsítve a  forróságot, és emlékeztetve a város kötõdését az illatszerekhez.

Szûk utcák, üzletek, turisták és rengeteg napfény adta meg Grasse hangulatát.

Aztán az óránkra tekintve rájöttünk, bizony jól ement az idõ és a Verdon folyó nagy kanyonjából még semmit sem láttunk.

Indulás! A várost elhagyva, a provancei Alpokban gyönyörködünk.

Elbûvöl a táj szépsége. Idõtlen nyugalom lengi körül a hegyeket.   Aztán az egyik kanyarban, mint egy vadnyugati kocsma, ott áll az az út szélén egy parfümeria. Olyan valószínûtlen kép. A közelben civilizációnak semmi nyoma, hátúl sziklás hegyorom, jobbra, balra csak a természetes táj, és mindennek közepén egy fából épült viskó.

Hát itt meg kell állni!!!

Közelebb érve egyre jobban lehetett látni, hogy a választékot bármely nagyváros elõkelõ parfümeriája is megirgyelhetné. Ez számomra azt sugallta, hogy itt vélhetõen el fogunk idõzni egy darabig. Aztán csak az idõ haladt elõre, de nem mi.  Bõ fél óra múlva rájöttem: Pályát tévesztettem! Nekem jósnak kellett volna menni.

Míg a lányok az illatokat ízlelték, körbejártam a házat. A ház bal oldalán egy már használaton kívüli (de még mûködõképes) parfum lepárló. A tulajdonos mesélte, nem is oly rég, még õk is készítettek egy speciális helyi illatot.

De hát egyszer minden véget ér. A pároló is befejezte munkáját, a hölgyek is befejezték  az illatmintákba való tobzódást. Sikerült kiválasztani a megfelelõt.  Elindultunk.  Már délután három bõven elmúlt. Jól elment az idõ, de még van remény a kanyon megtekintésére. Innen már alig 70 km.az út, ami ezen a kanyargós szakaszon sincs másfél óra, gondoltam.

Igen ám, de néhány kilóméter után kiderült: Elfeledkeztünk valakirõl, aki pedig nagyon örülne egy illatos ajándéknak. Nem volt mit tenni, visszafordultunk. A tulajdonos törzsvásárlóknak kijáró mosollyal fogadott, és néhány illatmintával is kedveskedett.

De most már tényleg irány az uti célunk! Semmi sem állíthat meg odáig! Némi tanakodás az elágazásoknál, nem késedelem.  Élveztük az utat, néztük az ismeretlen tájat. Majd egy óra autózás után feleségem felkiálltott: "Itt van közelben egy középkori falu! Ezt mutatja ez a tábla."

Régi falu, régi házak, régi életmód. Engem is érdekelt. "Nézzük meg!" volt az egyöntetû döntés.  Néhány kanyar után pompás rálátás nyílt a falura. A hegytetõn vár tornyosult.

Látnivalók és térkép. Még sosem hallottam Trigance-ról. Gyalog vágtunk neki a régi utcáknak.

Egyedi hangulat. Kõházakkal szegélyezett utcák

Ez a torony is itt áll már vagy nyolcszáz éve

A falu környéke. Nincs gyár, nincs raktártelep, nincs autópálya, csak a vidék nyugalma.

Tovább haladva jobban kitárulkozik a kanyon.