Nem is tudjuk mire vagyunk képesek

2017, november 5 - 22:44 | Costa del Sol m...

Minden egászséges ember azonos fizikai adottságokkal születeik, de hogy a benne rejlő képességekből mi valósul meg az az egyén célkitűzésétől, kitartásától függ.

Erre igen jó példát mutatnak a tibeti szerzetesek, aki olyan képességeket fejlesztenek ki magukban, amit a nyugati civilizációban nevelkedett emberek már - már csodának tatanak.

Ez a szerzetes 20 méter mély, keskeny sziklahasadék felett, segítség nélül lépett ebbe a pozicióba.

Tibet földrajzi adottsága és zárkózott társadalma sokáig sokáig távol tartotta az idegeneket. Nyugati utazó csak elvétve tévedt erre a vidékre, s a fővároson, Lhászán kívül leginkább csak néhány kolostorba jutott el. Egy angol hölgy, Alexandra David-Néel volt az első európai nő, aki a múlt század elején bejutott Lhászába, és akit a helyi szerzetesek a bizalmukba fogadtak. Több vallási beavatáson is átesett. (Tapasztalatairól az 1931-ben megjelent "Mágusok között Tibetben" című könyvében számolt be.)

Könyvében olvasható beszámolók szerint több különleges dolognak is szemtanúja volt. Részt vett olyan szerzetesek beavatásán, akik a levitáció elsajátításáról tettek tanúbizonyságot. Itt nem a vásári látványossággá előléptetett ügyes trükk technikai megoldásának bemutatását, hanem segédeszköz nélküli valódi lebegést kellett produkálniuk.

Utcai mutatványosok ügyes tartószerkezettel ejtik ámulatban a közönséget

Másik különleges dolog, aminek szemtanuja volt az a Lungompa, vagyis a transzállapotú futás
Tibetben évszázadokon keresztül a kolostorok közötti levelezést futó szerzetesek, azaz lungompák vitték végbe. Röviden a technikájuk az, hogy transzba táncolták magukat és így képesek voltak napokig, étlen, szomjan, valamint alvás nélkül is futni.
Erről Alexandra is ír könyvében. Egy alkalommal kísérőjével, Jongden lámával kilovagolt táborhelyén kívülre. Az írónő egy havon mozgó távoli pontot vett észre. Szeméhez emelte távcsövét, de így is csak annyit tudott kivenni, hogy a furcsán mozgó valami ember.

Mindketten meglepődtek, mert Tibet lakatlan területein jártak és már tíz napja nem találkoztak élőlénnyel. Ráadásul egyedül és gyalog járni kész öngyilkosságnak látszott az elhagyott, távoli, havas fennsíkon.

A kísérők arra gondoltak, hogy egy korábban eltűnt karaván tagja bolyonghat a havon. A távcső azonban furcsa dolgot mutatott. Az embernek – aki nyitott szemmel, merev mozgással és meglepő gyorsasággal lépkedett – esze ágában sem volt csatlakozni hozzájuk, sőt úgy tűnt, meg sem látja az utazókat. David-Neel örömmel hallotta Jongdentől, hogy a fekete pont minden bizonnyal lungompa, egy a transzban futók közül, akikről már hallott, de még nem találkozott velük.

A fekete pontból kibontakozó ember egyre közelebb ért hozzájuk. Most már szabad szemmel is kivehető volt sajátos mozgása, és meglepő volt az a gyorsaság is, amellyel maga mögött hagyta a karavántól elválasztó távolságot. Alexandra David-Neel előkészítette fényképezőgépét, Jongden láma azonban alaposan lelohasztotta lelkesedését.

Figyelmeztette, hogy sem megállítani, sem pedig megszólítani nem szabad, mert ha megtennék, minden valószínűség szerint megölnék vele. A transzban futó ugyanis nincs magánál; idegrendszere sajátosan nyugvó állapotban van, és ha ezt az állapotot hirtelen megzavarják, belehalhat.

A misszionárius-írónő megfigyelése szerint a szerzetesi öltönyt viselő férfi egyik kezével köpenyét fogta, másik (jobb) kezében pedig egy varázstőrt (purbu) szorongatott. Szeme nyitva volt: a hósivatag távoli pontjára meredt. Mozgása merev volt, de mégis olyan rugalmas, mintha egy gumilabda pattogott volna az úton. A férfi nem futott, inkább ugrált. Úgy tűnt, mintha két földi pont között a levegőben lebegett volna. Meglepő volt mozgásának gyorsasága: legfeljebb lovas tudta volna követni.

A lungompák téli futó technikája az, hogy nem előre lépnek, amivel a támasztó láb úgymond kikerül a súlypontunk alól, hanem picit oldalra helyezve a súlypontot, szélesebben szinte matrózlépésben lépve haladnak előre, amivel a csípő végig a bokák felett marad, és így szinte lehetetlen elcsúszni..

A futást már gyerek kortól gyakorolják

David-Neel hosszú évekig tartó tibeti tartózkodása során megpróbálta kideríteni miképpen sajátíthatja el valaki a transzban futás képességét. Megtudta, hogy a gyakorlatok, amelynek segítségével meg lehet szerezni a tudást, igen nehezek, és csak kevesek képesek elvégezni őket.

A jelölt kezdetben légzőgyakorlatokat végez, teljes nyugalomban és sötétségben, többnyire egy barlangba zárva. A gyakorlatok ideje három év és három hónap. Az első gyakorlatok arra irányulnak, hogy megszerezze a földtől való elszakadás képességét. A barlangban ugyanis keresztbe tett lábbal ül és azon igyekszik, hogy ugyanilyen pozitúrában maradva fel tudjon emelkedni a földről.

Az ugrás ideje alatt vissza kell tartania a lélegzetét, hogy a tüdejébe szorult levegő segítse felemelkedését. A lámák szerint egyesek olyannyira ki tudják fejleszteni magukban ezt a képességet, hogy fejükkel érintik a barlang mennyezetét, míg a lábuk összekulcsolva marad. A transzban futást is ez légzőtechnika segíti, mivel ez csökkenti a nehézségi erőt.

A shaolin szerzetesek is híresek hihetetlen teljesítményekről. Ezek nem csodák, hanem kora gyerkkortól kezdett kemény edzések következménye.

uralom a fájdalom felett órákig képesek így meditálni
Ezek a bemutatók felérnek egy cirkuszi látványossággal

Az emberi test megfelelő mentális és fizikai edzéssel elképesztő dolgokra képes. Talán az a legfantasztikusabb, hogy ezek a hiheetlen teljesítmények születésunkkor mindannyiunkban benne vannak, mint kibontatlan lehetőség.. Azt, hogy felnőt korunkban mit érünk el, mire leszünk képesek, milyen fizikai és szellemi frissességgel rendelkezünk, életmódunk határozza meg. Lehetünk ilyenek, meg olyanok is. Rajtunk múlik.