A világirodalom nagy rejtélye: ki írta Shakespeare műveit?

Szerző: tiboru

1.) Rövid (és kellőképpen homályos) életrajz

Vilmos valamikor 1564 áprilisában született a közép-angliai Stratford-upon-Avonban egy bőrdíszműves

(és önkormányzati képviselő, később polgármester) fater, illetve egy háztartásbeli mutter harmadik gyermekeként. Alapiskoláit is a településen végezte, aztán az apja manufaktúrájában ténykedett néhány évig. Úgy tűnik azonban, hogy a kesztyűkészítés, ami az öreg John Shakespeare egyik specialitása volt, nem kötötte le minden energiáját (mondjuk ezen nem csodálkozom), mert tizenhét éves is alig múlt, amikor megismerkedett egy Anne (más források szerint Agnes) Hathaway nevű, nála nyolc évvel idősebb helyi lánnyal (?), akivel minden bizonnyal más témájuk is akadt, mint az időjárás: 1582 novemberének végén a 18 (és fél) éves Vilmos oltár elé vezeti a 26 (és fél) éves Anne-t, aki az esküvő után nem egészen hat hónappal egy egészséges leánygyermeknek (Susanna) ad életet, majd két év múlva ikrek születnek: Hamnet (fiú) és Judith (kislány).
 

Egyes vélemények szerint Anne teherbeesése nem volt véletlen: egy elég módos parasztgazda családjából származott, komoly hozománnyal rendelkezett, míg a kesztyűkészítés meglehetősen alacsony profitot biztosított az akkor már a gazdasági csőd szélén billegő Shakespeare-családnak.

Az 1584 és 1592 közötti időszakot a Shakespeare-kutatók nem véletlenül nevezik elveszett éveknek: ebből a nyolc évből gyakorlatilag semmiféle megerősített információnk nincs a későbbi íróról, csak találgatások és helyi mendemondák. Holmi nemesi birtokon történő orvvadászat miatti feljelentésről is rebesgetnek, ami annak idején a súlyos bűnök közé tartozott, s a mi Vilmosunk állítólag a kilátásba helyezett büntetés miatt hagy hátra csapot-papot (és családot), s valamikor a nyolcvanas évek második felében a főváros felé veszi útját, ahol először állítólag a színházi közönség lovait őrizte az előadások alatt, majd statisztaként próbálgatja későbbi oroszlánkörmeit.

Akárhogyan is történt, 1592-ben már ismert szerzőnek, dramaturgnak és színésznek minősül (ekkor datálódik az első fennmaradt írásos kritika róla), s nem kisebb társulat tagja, mint az I. Erzsébet királynő udvari szórakoztatásügyi minisztere (!!!), Henry Carey (udvari beosztásának megfelelő néven: a Lord Chamberlain) által menedzselt színházé, úgyhogy Vilmost ebben az időszakban nyugodtan tekinthetjük udvari szerzőnek. Ez a trupp 1599-től a híres Globe színházban monopólium-joggal adta elő a gyors egymásutánban megszülető (és Shakespeare nevével fémjelzett) drámákat, s nekik köszönhető, hogy hősünkből a századfordulóra London első (oké, egyesek szerint John Fletcher után csak a második) számú szerzőcelebje lett, 1601-ben pedig már színidirektor és színháztulajdonos is.

Dőlt a lóvé, egyre híresebb és híresebb lett, s 1600 körül megszólalt a családapai lelkiismerete: innen kezdve rendszeresen leutazott Stratford-upon-Avonba, meglátogatta nejét és két, még életben levő gyermekét (Hamnet 1596-ban, alig 11 évesen meghalt), házat vett nekik és szemmel láthatóan megpróbálta bepótolni mindazt, amit a hosszú évek alatt elmulasztott.

1603 és 1608 között a bubópestis (nem először és nem is utoljára) végigvágtat Londonon, s a járványveszély miatt többször több hónapra bezárják a színházakat. Barátunk ismét tartósan leköltözik vidékre, ahol megpróbál példás családapa lenni (ami – valljuk be – nem nagyon megy neki). 1612-ben ismét állandó fővárosi lakos lesz, de már nem a régi (legalábbis írói termékenységi szempontból nem, mert inni ugyanannyit iszik, mint fiatalabb korában).

1616 márciusában megírja végrendeletét (amelyben „tökéletesen egészségesnek” mondja magát), majd alig egy hónappal később (egy alapos italozás után, ahol rajta kívül még két londoni kolléga és cimbora, Michael Drayton és Ben Jonson vesz részt), három nappal 52. születésnapja előtt hirtelen meghal. Elhunytának oka és körülményei a mai napig nem ismertek, sírkövén azonban (régi jó egyiptomi szokás szerint) megátkozza azt, aki csontjait megbolygatni merészeli. Hogy az átok miatt tartózkodtak-e ettől, nem tudom, mindenesetre az elmúlt 399 évben a drámaíró háborítatlanul pihent szülőfaluja Szentháromság-templomában, ahol keresztelték. És persze rengeteg találgatás van arról is, hogy a koporsóban talán ott a rejtély kulcsa egy levél vagy más dokumentum formájában…

2.) A végrendelet furcsaságai

Az előző bekezdésben azt állítottam, hogy „megírja” a testamentumát, de ez nem fedi a valós helyzetet. Shakespeare (a kor talán legnagyobb írója) nem saját kézzel írja végrendeletét, hanem valakinek (valószínűleg az ügyvédjének, Francis Collinsnak) lediktálja azt. A háromoldalas dokumentum minden oldalát szignálja ugyan, de mindhárom alkalommal kicsit másként:

– az első oldalon mint William Shakspere
– a másodikon mint Willm Shakspere
– az utolsón mint William Shakspeare

Aztán említsük meg a sokak szerint a Mester által szándékos rejtvénynek szánt mondatot, az egyetlen célzást a feleségére. A korabeli helyesírás szerint ez így néz ki: “Item I gyve unto my wief my second best bed with the furniture“. Vagyis Vilmos barátunk a teljes ingó és ingatlan vagyonából (ami nem volt ám piskóta) összvissz „a második legjobb ágyát” és néhány bútordarabot hagy a feleségére, gyermekei anyjára, s (apró kivételekkel) minden mást két lányának, illetve azok majdani leszármazottainak szán. Tette ezt akkor, amikor csak Stratfordban négy ingatlana volt, a londoni házról és egyebekről nem is beszélve.

Ami azonban még az eddigieknél is furcsább és elgondolkoztatóbb: a 37 színművet és mintegy 150 további irodalmi alkotást (főleg szonettet) jegyző szerző egyetlen hanggal sem utal arra, hogy az ezekből származó jövedelem, vagy az esetleges kéziratok, neadjisten a tulajdonában levő könyvek kit illetnének.

Hogy ennek az utóbbinak az volt-e az oka, hogy (miként azt számos kutató állítja) a teljes Shakespeare-család analfabéta volt és nem tudtak volna mit kezdeni a könyvekkel, nem tudni. Az mindenesetre további szokatlan részlet lenne ebben a sztoriban, ha Vilmosnak tényleg nem lett volna egyetlen könyve sem, amiről végrendelkezik.

Ehhez a témához kapcsolódik még egy érdekesség: 1772-ben egy környékbeli nyugdíjas pap (James Wilmot) elhatározza, hogy kerül, amibe kerül, be fog szerezni magának legalább egy olyan könyvet, ami valaha a nagy drámaíróé volt. Stratford környékén több tucat településre látogat el, átböngész sok egyházi, világi és magánkönyvtárat, beszélgetésbe elegyedik több mint száz idős helybélivel, de egyetlen könyvet sem talál, ami egykoron Shakespeare-é lett volna és egyetlen olyan emberrel sem találkozik, aki akár csak hallott volna egy ilyen könyvről.

3.) Vallás és szexualitás

Nem mintha személy szerint a fenti két tényező közül bármelyiknek is különösebb jelentőséget tulajdonítanék, pláne egy Shakespeare-formátumú arc esetében (felőlem lehetett volna egyidejűleg animista és metroszexuális is), de ha már igyekszünk alaposan körüljárni a figurát, említsük meg, hogy az sem teljesen világos, anglikán volt-e vagy katolikus. Ha ez utóbbi, akkor bizony csak leplezetten tehette, mert akkoriban nem volt kifejezett életbiztosítás a vatikáni főnökkel cimborálni. Ami pedig a nemi irányultságát illeti, az elmúlt négyszáz évben számos találgatás látott napvilágot arról, hogy (feleség és három gyerek ide, további női skalpok oda) William barátunk legalábbis két kapura focizott, s híres szerelmes szonettjei egy részét bizony fiatal fiúkhoz írta.

4.) A kérdőjelek

A bevezető és a kedves olvasók viszonylagos képbe helyezése után lássuk akkor, hogy mitől vált gyanússá ez a jóravaló ember, miért jöttek létre a Shakespeare-konteók s miért állítják sokan, hogy a nevéhez fűződő drámákat és más költői alkotásokat nem is ő írta.

4.1.) A hiányos dokumentáció

Igaz ugyan, hogy Vilmos kora négyszáz évvel ezelőtt volt, de nehogy azt higgyük, hogy a korszakra vonatkozó általános dokumentációval híján lennének a kutatók. A már akkor is jól működő államszervezet, kereskedelem, közigazgatás és az egyház meglepően sok feljegyzést hagyott az utókorra. Mindezek fényében tényleg furcsa, hogy hősünkről nagyon kevés információ maradt fenn, pláne az ugyancsak híres kor- és céhtársaival összehasonlítva. Arról nem is beszélve, hogy szinte minden, amit tudunk róla, az a halála után jó egy évszázaddal született első (rövid) életrajzból származik, amit Nicholas Rowe követett el.

Kezdjük a gyermek- és ifjúkorával. Ami biztos(nak tűnik), az a családi háttér és a általános iskolai végzettség. Noha sok helyen lehet olvasni, hogy középiskolába is járt, erről tudomásom szerint semmiféle írott anyag nem tanúskodik, pedig a környék valamennyi irattárát feltúrták a profi és amatőr sekszpirológusok. Megalapozott a gyanú (mondaná egy rendőrségi szóvivő), hogy barátunk semmiféle képzésben nem részesült az alapiskola négy (vagy mások szerint hat) osztályának elvégzése után.

Aztán ott vannak a már említett „elveszett évek”, 1584 és 1592 között. Ha elfogadjuk a hivatalos életrajzot, 1584 körül van az a bizonyos orvvadászati afférja, majd valamikor ezt követően Londonba utazik és 1592-ig semmiféle fennmaradt feljegyzés nem említi.

Lássuk csak: egy képzetlen, írni és olvasni alapszinten tudó, huszonegynéhány éves vidéki ipari tanuló hátrahagyja kábé kétezer lelkes szülővároskáját, feleségét és három gyermekét és felköltözik a mintegy százszor népesebb Londonba, ahol hét-nyolc év múlva a leghíresebb színitársulat oszlopos tagja, s olyan időtálló remekművek ünnepelt szerzője, mint a III. Richárd vagy a Tévedések vígjátéka.

Nem túl szép ez így?

Aztán a már említett végrendelet. Egy színpadi szerzőről beszélünk, korának egyik legműveltebb, legjobb tollú, prímán fogalmazó drámaírójáról, aki szó szerint abból él, hogy ír és olvas. Ennek az embernek ne lett volna egy könyvtára történelmi, filozófiai, politikai és természettudományos művekkel, amelyekről végrendelkezik? Ez az ember megengedte volna magának, hogy (ahogy a kutatások alátámasztják) gyermekeit ne tanította/taníttatta volna meg írni és olvasni?

Azt pedig talán sokan tudják, hogy barátunk egyetlen (mondom: egyetlen) kézirata sem maradt fenn, összegyűjtött munkáit először 1623-ban adták ki nyomtatásban (egyenként persze már életében megjelent a művei jelentős része), úgyhogy a grafológusokra és az írásszakértőkre se nagyon támaszkodhatunk. Saját kezű kézírása csak aláírásban maradt fenn, az is mindössze hat; ezek közül három az általunk is szóvá tett végrendeletben.

Ráérő nyelvészek persze rácuppantak az ismert univerzum egyik legismertebb szerzőjére és mindenféle kimutatást készítettek a műveiről. A statisztikusokról (és a velük cimborálókról) tudnivaló, hogy gerjednek a számokra, ezért a következő keretes részt elsősorban nekik és filológus barátaimnak ajánlom:

– összegyűjtött munkái cakkpakk 885 ezer szóból állnak (összehasonlításként: a Konteó 1 százezer szóból áll, a Kémek krémje 78 ezerből);
– műveiben 32 ezer különböző szót használt;
– kiszámolták, hogy a teljes (beszélt) szókincse kábé 65 ezer szóból állhatott;
– nyelvújítónak sem volt utolsó: mintegy 2000 új kifejezéssel gazdagította az angol nyelvet. Néhány példa az ilyesmiket gyűjtők kedvéért: champion, gloomy, majestic, blanket, manager, torture, hint, exposure, compromise, luggage, gossip.

Érdekességként mondom, hogy John Milton költő, az angol barokk irodalom talán legnagyobb képviselője, aki Cambridge-ben végzett és három nyelven írt verseket, akinél hatásosabb politikai szónoklatokat kevesen írtak a cromwelli időkben, nos, ez az ékesszóló John Milton összesen 8500 (nyolcezer ötszáz) különböző szót használt a műveiben, s általános szókincse nem haladta meg a 20 ezer szót. (Arany János állítólag 25 ezer magyar szót használt.)

4.2.) A rejtőzködő figura

Egy, nem is akármilyen birodalom fővárosaként Londonban hemzsegtek az arisztokrata, a politikai, a gazdasági, a kulturális és a polgári felső tízezer tagjai, akik közül sokan (már akik tudtak írni persze) naplót vezettek, illetve leveleztek egymással, s ezekben az irományokban rendszeresen beszámoltak hétköznapjaikról. Ugyanezek az emberek színházba is jártak, s

egészen biztosan sokan közülük találkoztak Vilmossal. Nos, egyetlen korabeli naplótöredékben vagy magánlevélben sincs említés ilyen személyes találkozóról, amely a drámaíró Shakespeare-re vonatkozott volna, ezzel szemben a színész Shakespeare-t néhány kortárs megemlíti.
 

Ha már kortársaknál tartunk: Robert Greene volt az egyik vetélytársa színpadi szerzőként (hat évvel volt idősebb nála), aki mellesleg azt a dicsőséget is a magáénak tudhatja, hogy ő volt az első angol, aki kizárólag az írásaiból meg tudott élni. Nos, erről a fickóról még azt is tudni lehet, hogy a 250 fős évfolyamban 115-ik volt, amikor az érettségijét megszerezte. Amúgy állítólag erről a Greenről mintázta William a Falstaff nevű címszereplőjét.

Nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy szerzőként Shakespeare nagyon visszahúzódó alak volt, ami (a jellemét, valamint színészi foglalkozását figyelembe véve) minimum meglepő. Nyilvánosan sohasem hencegett a műveivel, elzárkózott attól, hogy azok keletkezéséről beszéljen, nem fejtette ki nézeteit az irodalomról, nem írt és nem kapott személyes leveleket, és bizony az se nagyon érdekelte, amikor beleegyezése és jóváhagyása nélkül zugnyomdák is kiadták a darabjait és pénzért árulták ezeket. Nem akarok senkit befolyásolni, de tényleg úgy vislekedett, mint aki magas ívben tesz az egészre. Vagy mint aki abszolút nem érzi a magáénak az egészet.
Vagy mint aki nem törődik a szövegekkel, mert nem ő írta őket.

4.3.) Tájékozottság, műveltség, lexikális ismeretek

Nem kell feltétlenül Shakespeare-ból doktorálnunk ahhoz, hogy belássuk: színpadi műveiben és szonettjeiben olyan komoly lélektani, történelmi, filozófiai, teológiai, jogi és más ismeretekről tesz tanúbizonyságot (oké, a földrajzi néminemű kívánnivalót hagy maga után, lásd a csehországi tengerpartot a Téli regében), amelyeket nagyon nehéz elképzelni egy vidéki suttyóról, aki londoni évei elején még a színházba látogatók lovainak abrakolásával és hintóik parkoltatásával volt elfoglalva.

Nyelvészek és irodalomtörténészek esküsznek arra, hogy az imént felsoroltakon kívül Shakespeare-nek egészen biztosan tanulmányoznia kellett a klasszikus latin és ógörög szerzőket, az angolon kívül beszélnie kellett legalább franciául, sokat kellett utaznia külföldre, s képben kellett lennie a kortárs drámairodalom legújabb fejleményeivel: elég sok ötletet kölcsönzött a kollégáktól, igaz, azok is tőle; annak idején ez nem számított plágiumnak, miként az sem volt szokatlan, hogy többen írtak egy-egy művet, ami aztán csak egyikük nevén jelent meg.

Azt pedig történészek állítják, hogy az udvari szokásokkal (és a kifejezetten a felső arisztokrácia viselkedési kódexével) is képben kellett lennie és valószínűleg friss belső információkkal is rendelkezett a legfelsőbb körökből, hogy az általunk, hétköznapi emberek által gyakran már nem is igazán értett (és értékelt) célzásait olyan jól el tudja helyezni a királydrámáiban és a vígjátékaiban. Arról nem is beszélve, hogy orvostörténészek felhívják a figyelmet kora általános egészségügyi és orvostudományi ismereteit messze meghaladó tudására is. John Mitchell Shakespeare-kutató nemes egyszerűséggel csak úgy nevezte: az író, aki mindent tudott.

Mégegyszer megkérdezem (féligmeddig önmagamtól is): a stratfordi kesztyűkészítő kisiparos fiáról tényleg elképzelhető mindez? Hiszen – már amennyire tudjuk – nem volt egy túlzottan iskolázott és művelt fazon, nem beszélt és nem olvasott sem latinul, sem görögül, sem franciául, soha nem hagyta el London száz mérföldes sugarú körzetét, s az udvarba sem volt bejáratos.

4.4.) A temetés

Ha elfogadjuk (és miért ne fogadnánk, ha annyian mondják), hogy William kora egyik übersztárja volt, akinek színdarabjait sorra telt ház előtt játszotta a kétszáz londoni színitársulat szinte mindegyike, meglehetősen értetlenkedve fogadjuk az információt haláláról és temetéséről. Míg a kor többi drámaíró- és színészóriását (például Francis Beaumont-ot, John Fletchert vagy Ben Jonsont) hatalmas pompával, sokszáz fős gyászmenettel temették el valamelyik londoni székesegyházban, Shakespeare végső, stratfordi búcsúztatásán a szűk családon és néhány baráton kívül senki sem volt, s egyetlen korabeli londoni újság vagy szórólap, de még egy élő írókolléga sem emlékezett meg róla.

Igen, jól olvastad: az 1600-as évek legelején a 200 ezres Londonban 200 színésztrupp létezett és mindegyik rendszeresen tartott előadásokat. Azért ne legyen félreértés: ez persze nem jelent egyúttal kétszáz állandó színházat is (ebből úgy 15-20 volt csak), a legtöbb társulat nagyobb kocsmákban, pajtákban vagy akár közterületen is fellépett, főleg vásárok idején. Számítások szerint a kor londoni lakosságának 10-15 százaléka legalább hetente egyszer megnézett egy-egy színdarabot.

De térjünk vissza az információhiányra Vilmos haláláról, illetve a hírnevéhez képest roppant kevés gyászolóra a temetésén. Ennyire hálátlanok lennének az emberek? Vagy valami más van a háttérben?

5.) A konteók

Az elmúlt 300 évben (igen, már az 1700-as években felbukkantak azok a találgatások, hogy Shakespeare műveit igazából nem is a stratfordi bárd írta) számos név felmerült a valódi szerzőséggel kapcsolatban. Vannak források, amelyek húsz, vannak, amelyek negyven, de egyes merészebb gyűjtemények egyenesen hetven potenciális elkövetővel is számolnak (az angol Wikipédia 86 nevet sorol fel). Mi most csak a legvalószínűbb jelöltekről ejtünk néhány szót, azokról, akikről talán még az itthoni közönség is hallott.

5.1.) Francis Bacon

A híres filozófus, természettudományos szakíró, költő, politikus és diplomata neve az elsők között volt, amikor a sekszpíri életmű valódi szerzőjéről kezdtek el beszélni az emberek. Alig három évvel volt idősebb Williamnél, s gyakorlatilag a legtöbb olyan feltételnek megfelelt, amiről a 4.3)-as pontban említést tettünk. 1886-ban még egy tudományos társaság is létrejött (a Francis Bacon Society), melynek tagjai 130 éve azon is dolgoznak, hogy a shakespeare-i életmű tanulmányozásával olyan bizonyítékokat gyűjtsenek, amelyek Sir Francist hozzák ki befutónak a népes mezőnyben.

Azt például már régóta hangoztatják, hogy az Erzsébet-kor írói mindig törekedtek arra, hogy szűkebb pátriájukat valahogy megörökítsék műveikben, ehhez képest Stratford egyszer sem szerepel a Shakespeare-féle 885 ezer szóban, míg St. Albans (Bacon kolléga közép-angliai lakóvárosa és állandó tartózkodási helye, már amikor nem a királyi palotában nyüzsgött) szám szerint tizenötször.

Nem mellesleg Sir Francis hátrahagyott magánfeljegyzéseiben több olyan célzást is találtak a kutatók, amelyek szerint önmagára mint „leplezett költőre és íróra” utal és sajnálkozik, hogy irodalmi tehetségét nyíltan sohasem fogja tudni megcsillogtatni.

5.2.) Christopher Marlowe

Ez a fickó a személyes kedvencem a listából (irtó jó fej lehetett), akinek a pályafutása (noha alig 29 évig élt) olyan izgalmas és fordulatos, hogy szerintem megérdemelne egy külön posztot. Igen, Christopher (túl azon, hogy olyan színműveket is írt, amelyekből későbbi Shakespeare-remekművek is inspirálódtak) a brit titkosszolgálatnak dolgozott odahaza és a kontinentális Európában is.

Korai halála homályos és gyanús körülményei arra engednek következtetni, hogy egykori munkaadója, a Sir Francis Walsingham által irányított angol hírszerzésnek vált kényelmetlenné. Az persze látszólag gyengíti az esélyeit, hogy (mint említettem) állítólag 1593-ban egy kocsmai szóváltást követően leszúrták, de ha visszaolvasunk, akkor feltűnhet, hogy nagyjából ez az az időszak, amikor Shakespeare munkái elkezdenek megjelenni… És mi van (kérdem én), ha Marlowe nem is halt meg abban az ominózus csetepatéban, csak megrendezte a saját halálát (volt neki néhány folyamatban levő istenkáromlási ügye, na meg szép summákkal tartozott holmi rosszarcú, hirtelenharagú hitelezőknek), s innen kezdve az ő műveit Vilmos barátunk nevén kezdi megjelentetni..? Hogy valóban így volt-e, nem tudhatjuk biztosan, de hogy a kortársak közül senki nem emlékszik sem Marlowe temetésére, sem sírjának pontos helyére, az fix (pedig ő is nagyon híres pasas volt ám!).

5.3.) Edward de Vere, Oxford 17. grófja (már ha az earl címet fordíthatjuk grófnak)

Az utóbbi száz évben ez a főnemes kapja a legtöbb szavazatot a „Ha nem Shakespeare, akkor ki?” versenyen, amatőröktől és profiktól egyaránt. Mondjuk ha elolvassuk Edward élettörténetét, nem fogunk ezen csodálkozni; ha Francis Baconről azt mondtuk, hogy „a legtöbb” feltételnek megfelel, amiket a kételkedők a valódi Shakespeare-rel szemben támasztottak, akkor

Sir Edwardról azt kell elmondanunk, hogy minden feltételnek megfelelt: előélete, iskolázottsága, műveltsége, érdeklődési köre, utazási szokásai és Itália-imádata, a beszélt idegen nyelvek, a művészetekkel (főleg a drámairodalommal és a színjátszással) szembeni elkötelezettség, a jó fogalmazási készség… de nem is folytatom: Oxford grófja ideális Shakespeare-nek tűnik. Igaz, 1604 nyarán elhalálozik, de a hívőknek erre is megvan a magyarázata: az általa előre megírt remekműveket Vilmos bespejzolta és a gróffal előre megbeszélt időzítéssel vette elő az íróasztalfiókból.

Erről a verzióról szól a négy évvel ezelőtti Anonymous című mozifilm is.

5.4.) A csoportos elkövetés

A „ki is volt a valódi Shakespeare?” játék külön műfaját jelentik azok a vélekedések, amelyek szerint a világirodalom eme gyöngyszemei olyan tökéletesek, hogy kizárt, hogy egyetlen ember tudta volna őket megalkotni, erre kizárólag együttműködő egyénekből álló, munkamegosztáson alapuló csoportok lehettek képesek. Eme teória zászlóvivői arra a kétségkívüli történelmi tényre alapoznak, mely szerint a 16-17. században nem volt szokatlan, hogy két vagy három szerző dobott össze egy-egy színpadi művet, ami aztán csak az egyikük nevén futott. Állítólag Shakespeare-től sem áll távol a hasonló ügyködés, írt ő közösen drámát John Fletcherrel (A két nemes rokon és a VIII. Henrik) és Thomas Middletonnal is (a Macbeth, vagy az Athéni Timon).

De vannak alteóriák, amelyek szerint szabadkőművesek, rózsakeresztesek és/vagy egy titkos jezsuita közösség tagjai hozták össze a műveket, egyrészt szórakozásból, másrészt pedig rejtett spirituális üzenetek továbbítása és a közvélemény befolyásolása érdekében.

5.5.) Futottak még

Ahogyan azt említettem, számtalan név és személy felbukkant, mint a Shakespeare-művek valódi írója (gyakorlatilag egyetlen olyan kortársa sem úszta meg, aki nem volt analfabéta), de ez itt mégiscsak egy blogposzt és nem az Irodalomtörténeti Közlemények, úgyhogy már csak egy rövid felsorolás következik a legizgalmasabb jelöltekkel:

– Miguel de Cervantes (spanyol dráma- és regényíró, költő);
– I. Erzsébet (angol királynő);
– Sir Francis Drake (kalóz, kalandor, hajóskapitány);
– Sir Walter Raleigh (nemes, költő, politikus, felfedező, suszter, szabó, baka, kém);
– Anne Hathaway (Shakespeare felesége);
– I. Jakab (angol király).

6.) De miért?

Logikus kérdés, biztosan sokaknak eszébe jutott már: miért kellett volna Oxford grófjának, vagy akár Francis Baconnak eltitkolnia szerzőségét és Vilmos neve mögé bújva, őt strómannak felhasználva megjelenteni a vita nélkül remekműveknek tekintendő darabokat?

Nos, a konteósoknak természetesen kész magyarázatuk van a felvetésre.

Először is: a színdarabok írása nem számított nemesekhez (pláne az arisztokrácia csúcsain tanyázó főrendekhez) méltó foglalatosságnak. A kékvérűek rendszeres színházjárók voltak ugyan, sokan támogatták is a művészeteket (és a művészeket), de nyílt közösséget vállalni a csepűrágókkal, egy tálból cseresznyézni velük, na ez nem nagyon volt komilfó. Aztán meg a korabeli színművek számos politikai és közéleti aktualitást tartalmaztak, botrányokra reflektáltak, kipellengérezték a politikai elit viselt dolgait. Ha egy vígjáték vagy tragédia helyszíne mondjuk Olaszország vagy még távolibb vidék volt is, vagy ha a múltban játszódott is le, az aktuálpolitikai áthallások sokszor annyira nyilvánvalóak voltak, hogy egy kormánytag, esetleg az udvar valamelyik tisztségviselője nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy a nevét adja az ilyenekhez.

Hát ennyi fért ebbe a cikkbe. Remélem, nem csak a bölcsészek és az angol irodalom szakavatott ismerői olvasták szívesen.

Az angolul tudók ezen az oldalon mindent megtudhatnak Vilmosról, koráról és műveiről, itt pedig azok érvelnek (szintén angolul), akik szerint minden konteó hülyeség, Shakespeare Shakespeare volt és kész, de bennünket nem vernek át, a tudjukkik mozgatják őket is. És ha te is kételkedsz abban, hogy az a pali írta volna a híres színdarabokat és szonetteket, akit mi William Shakespeare-ként ismerünk, nem kell szégyenkezned: többek között Mark Twain, Walt Whitman, Henry James és Freud Zsigmond is ugyanezen a véleményen volt.

William Shakespeare