148 éve, 1867. február 17-én jött létre az Osztrák-Magyar Monarchia, ezzel kezdetét vette az első világháborúig tartó, úgynevezett „boldog békeidők” korszaka.

Ezen a napon nevezte ki ugyanis Ferenc József osztrák császár és magyar király gróf Andrássy Gyulát Magyarország miniszterelnökének. A sokak által az ország legprosperálóbb korszakának titulált időszak létrejöttéhez azonban göröngyös út vezetett. A kiegyezés előtt ugyanis 18 évvel még vér folyt a harcmezőkön, az ország forradalmi hangulatban próbálta elűzni a Habsburgokat, s harcolt a hőn áhított függetlenségért. Később az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverése, a megtorlás és a neoabszolutizmus időszaka finoman szólva sem javított a Habsburgok megítélésén az ország polgárai között. Mindezek ellenére egy viszonylagosan gyors folyamat után mégis konszenzusra jutottak a magyarok az osztrákokkal, belátva hogy az együttműködés gyümölcsöző lehet. Széles körben elterjedt az a nézet, hogy az 1849 és 1867 közötti időszakban a magyar hivatalnokok széles körben akadályozták a Magyarországra erőltetett osztrák államgépezet működését - ezt nevezték passzív rezisztenciának. Azonban nincs konkrét bizonyíték arra, hogy az ellenállás programszerű lett volna: maga Deák Ferenc - akinek a nevéhez kötik ezt a fajta magatartást - sem írt külön programot, amiben az ellenállást pontosan körülhatárolta volna. Deák egyenesen azt tanácsolta több tisztviselőnek, hogyha felkérték, vállaljon szerepet a rendszer működésében. Maga Deák Ferenc volt az egyik vezető alakja – Andrássy Gyula mellett – a kiegyezést előkészítő tárgyalásoknak is. Herrmann Róbert történész szerint a passzív rezisztencia a kiegyezés egyfajta felmagasztalása volt, azt mutatta ugyanis, hogy ellentétben a kossuthi, emigrációs politikával, a magyar társadalom a konfliktuskerülő, méltóságteljes magatartással is el tudta érni a békés társadalmi berendezkedést. Ferenc József egyébként Deákot szerette volna kinevezni miniszterelnöknek, de Deák ekkor már 64 éves volt, és ő javasolta a nála 20 évvel fiatalabb Andrássy Gyula kinevezését. 1867. február 17-én tehát az uralkodó kinevezte Andrássyt miniszterelnöknek, de a kiegyezési törvények megalkotása csak ezek után kezdődött.

A kiegyezés lényegét tartalmazó közösügyi javaslat kidolgozása, megalkotása és 1867. május 29-én történő végső elfogadása előtt azonban a császár váratlanul három feltételt szabott a további munkához. A főhadúri joghoz, az előszentesítési joghoz, illetve az országgyűlés feloszlatásának jogához a császár tűzön-vízen át ragaszkodott. Ezeknek az úgynevezett királyi biztosítékoknak köszönhetően az uralkodó az 1848 előtti állapotokhoz képest döntő befolyást szerzett mind a magyar országgyűlés, mind a magyar kormány felett. A kiegyezés tartalmi lényegét tartalmazó 1867. évi XII. törvénycikket május 29-én fogadta el az országgyűlés. Jogi alapja a Pragmatica Sanctio volt, amely alapján Ausztria és Magyarország uralkodójának azonosságát, és azt, hogy a két ország feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul ("indivisibiliter ac inseparabiliter”) össze vannak kapcsolva, egymásnak kölcsönös védelemmel tartoznak. Ezek alapján a kiegyezési törvény is megnevezte a három közös ügyet, a hadügyet, a külügyet és a pénzügyet, valamint az ezekhez kapcsolódó intézményrendszerek közös fenntartását. Ferenc József magyar királlyá koronázására 1867. június 8-án került sor. A szertartás után, július 28-án az uralkodó szentesítette a kiegyezési törvényeket.

A kiegyezés után közel 40 éven keresztül gazdaságilag és társadalmilag is sokat fejlődött az ország, aminek az első világháború borzalmai vetettek véget.