Romlatlan halottak

Most nem azokról lesz szó, akiket titkos eljárással bebalzsamoztak, hogy az utókor számára megőrizzék földi maradványait, hanem arról a néhány esetről, amikor semmiféle külső beavatkozás nem történt, a test mégis évszázadokon keresztül megmaradt.

Mint azé a tizenöt éves kislányé, akit az ókori Rómában temettek el, majd a testét őrző kőszarkofág 1492-ben, a Via Appia közelében végzett földmunkák során előkerült.

A szarkofágot kinyitó munkások igencsak elámultak, amikor a kislány holttestét megpillantották. Akárha aludt volna: bőre rózsaszín, szája piros, teste rugalmas. Pápai tudósok vizsgálták a tetemet, magyarázatot azonban nem találtak a jelenségre. Mivel a különös eset (miként az a máig megmaradt feljegyzésekből kiderül) “egészségtelen szenzációt” keltve óriási tömegeket vonzott Rómába, az egyházi vezetők úgy döntöttek, hogy az éj leple alatt jeltelen sírba kell eltemetni a lány holttestét, ahol senki nem bukkanhat rá.

Franciaországban 1329-ben halt meg az a hatvan év körüli apáca, aki életében semmivel sem különbözött társaitól, halálában azonban világhírre tett szert. Ugyanis amikor majdnem három és fél évszázaddal a temetése után felbontották a sírját, ugyanolyan állapotban találták, mint a halál pillanatában. Még a szeme is csillogott!

Tudós orvosok vizsgálták. a tetemet, de mert akkor az egyház nem engedélyezte a boncolást, csak külső vizsgálatokat végezhettek rajta. Még XIV. Lajos király is felkereste a kolostort, ahol a furcsa holttestet “kiállították”, hogy a rengeteg zarándok megtekinthesse. A királyt kísérő orvos az uralkodó parancsára egy tűvel finoman beleszúrt az apáca szemébe – és abból cseppnyi rózsaszín folyadék csurrant… Mindez 1660 nyarán történt.

Kétszázhuszonhét évvel később, vagyis Rosaline nővér halála után több mint fél évezreddel újabb orvos-csoport vette vizsgálat alá a testet, amely még mindig olyan volt, mint a temetés napján. De ők sem találtak magyarázatot a jelenségre.

Aztán hét évre rá, 1894-ben különös dolog történt: az addig minden környezeti hatásnak ellenálló holttest váratlanul bomlásnak indult. Először csak a mindig csillogó szeme homályosult el, aztán a századok óta márványszarkofágban pihenő test alig néhány nap alatt kiszáradt, összetöppedt, fekete múmiává lett.

A pusztulása éppolyan érthetetlen és rejtélyes, mint amilyen az a tény, hogy miként maradhatott főbb mint ötszázötven évig ép?

Ismeretes még egy hasonló eset. Ez is Franciaországban történt. Lille város egyik tanácsnoka, Jean Le Vasseur 1618-ban, hatvanöt éves korában elhunyt. Nehéz tölgyfa koporsóban a templom melletti kriptába temették.

Másfél évszázadig nyugodtan pihent sírhelyén, ám amikor kitört a francia forradalom, a lille-i templomot is feldúlta a csőcselék, és még a kriptában nyugvó holtakat sem hagyták pihenni, felfeszegették a koporsókat, hogy megszerezzék a halottak ékszereit.

A La Vasseur koporsóját felnyitó bandita igencsak meghökkent, mert a halott úgy feküdt ott, mintha csak tegnap temették volna el, még a ruhája sem penészesedett meg. A gyűrűjét pedig csak úgy tudta leszedni, hogy levágta az ujjával együtt. Rémülten vette észre, hogy a sebből vér folyt.

Eszeveszetten menekült a kriptából, a társaival együtt. Az eset híre eljutott a helyi orvosokhoz. Megvizsgálták a holttestet, a boncolásról jegyzőkőnyvet is készítettek. Feljegyzéseik szerint olyan volt, mintha csupán néhány órája halt volna meg. Boncolás közben még vér is folyt a padlóra.

Később a tetemet közszemlére tették ki, nyitott koporsóban, és bár nyári forróság volt, a holttest akkor sem indult bomlásnak. Később a szegények ingyenes parcellájába temették, másokkal együtt. Ma már a temető helye sincs meg, mert beépítették.

Sokan már életében is szentként tisztelték Páli Szent Vincét, a kórházak, árvaházak és foglyok védőszentjét, aki Franciaországban élt és működött, egyebek mellett karitatív tevékenységet végzett, gályarabok sorsát próbálta könnyebbé tenni. Ő alapította a Szeretet Leányai Társulatot, amely Irgalmas Nővérek néven vált világszerte ismertté. 1660-ban halt meg, 1737-ben szentté avatták, teste pedig máig épen fekszik Párizsban, a Csodásérem kápolnájában.

Saint Vincent de Paul

A múlt század húszas éveiben Arnold Craig brit fizikust a halál után is épen maradó emberi test foglalkoztatta.  Elsősorban az érdekelte, épen maradhat-e a holttest balzsamozás, vagy más mesterséges szer, illetve természetes vegyi folyamat alkalmazása nélkül.

Napjainkban – amikor pedig a rendelkezésre álló műszerek és vizsgálati módszerek bizonyára választ adhatnának a titokra. Pedig jó lenne nyomára bukkanni, mi akadályozza meg a normális fizikai és biológiai folyamatok lezajlását.

Nemere István