Kalózkodás az ókortól napjainkig



Átkozták és üldözték őket; a legendákkal ellentétben nem voltak mesebeli alakok, sokan közülük nyomorúságos életet éltek. Az utókor mégis egyfajta romantikus nosztalgiával gondol a régmúlt idők kalózaira, falábbal, egyik szemükön szemtakaróval,  vállukon papagájjal képzelik el őket. Fénykorukat a 17-18. században élték, a róluk fennmaradt mítoszokból azonban nem sok minden igaz. Kivéve a papagájt, mert az valóban kincsnek számított.

 

Johnny Deep a Karib -tenger kalózai című film főszerepében

Az ókorban a kalózkodás „Mekkájának” a Földközi-tenger keleti medencéje, az Égei-teneger számított. A terület fekvése és földrajzi adottsága tökéletesen megfelelt a tengeri rablók számára. Egyrészt a korabeli ismert világ, tengeri kereskedelmi útvonalainak jó része erre haladt, másrészt az itt található sok ezernyi sziget kiváló lehetőséget biztosított a fosztogatók számára, hogy előre kitervelt rajtaütésszerű támadásaikat követően gyorsan köddé váljanak.

A kereskedelmi forgalom mellett, fellendült a tengeri személyszállítás is. Mind több tehetős kis-ázsiai, görög, vagy római utazó szállt hajóra, hogy gazdasági, politikai vagy éppen tanulási célzattal ellátogasson az ókori világ ismert helyszíneire. A kalózok számára ezek az utasok potenciális célpontot jelentettek. Szerteágazó, szinte minden kikötőre kiterjedő kémhálózatot építettek ki, amelynek segítségével gyakran már jóval az indulás előtt értesültek arról, hogy egy-egy jómódú utas mikor, honnan és hová tervezi utazását. Így kiszemelt áldozatukat már felkészülten várhatták.

Vélhetően ilyen információk után esett a tengeri rablók fogságába az ifjú Julius Caesar (Kr. e. 100. július 13. – Kr. e. 44. március 15.) is, aki Kr. e. 75-ben Rodoszra utazott, hogy a kor kiemelkedő szónokánál, Apollonius Molonnál folytassa retorikai tanulmányait (nála tanult Cicero is). Az égei-tengeri utazáson az ifjú Caesart a kilikiai kalózok fogták el és a Dódekanészosz szigetcsoporthoz tartozó Pharmakosz-szigetén őrizték.

A tengeri rablók valószínüleg nem tudták milyen veszélyes foglyot ejtettek.  Jó fogásnak gondolták a rómait, akit harmincnyolc nap elteltével  -  a váltságdíj megfizetése után  - engedtek szabadon. Fogsága alatt félig komolyan,  félig viccesen többször megfenyegette fogvatartóit, akik mindezt csak foglyuk tehetetlen dühének gondolták.
Azonban Caesar bosszút esküdött. Szabadulása után az akkor 25 éves római valóra váltotta fenyegetését: négy gályán összesen kétezer katonát küldött a kalózok hajója ellen, amelyet el is süllyesztettek, a túlélőket pedig keresztre feszítették.


Római gályák

 

Már a rómaiaknak is elegük lett a kalózokból, akik fenyegetést jelentettek a Földközi-tenger kereskedelmére, a birodalom nyersanyagellátására. I.e. 67-ben - nem sokkal Caesar elrablása után - Pompeius konzul ütőképes flottát állított össze. A kilikiai partok előtt tízezer kalózzal végeztek, rengeteg foglyot ejtettek. A római törvények szerint csak egy módja volt a büntetésnek, a kalózok halállal lakoltak bűneikért.
 

Kalózok országa: Kilika

A Földközi-tenger medencéjében, Kis-Ázsia déli partvidékén valóságos kalózállam született: Kilikia. Eleinte csak a partjai közelében sziklákra sodródott hajókat fosztották ki a helyiek, később azonban megépítették saját, gyors járású, kicsiny méretű hajóikat is, amikkel kirontottak az apró öblökből és a folyók torkolatából, ezekkel támadva a tengeren előttük elúszó lomha kereskedőhajókra. A kalózállamnak gyorsan híre ment és hamarosan az ismert világ minden tájáról fogadhatta a meggazdagodni vágyó söpredéket. Ahogy fejlődött a kalózkodás, nagyobb hajókon egész partszakaszokat tettek lakatlanná, több városállam pedig békéjének biztosításáért állandó váltságdíjat fizetett. Később a római birodalm provinciája lett.


Kilikia elhelyezkedése a Római Birodalomban


Róma bukásával az általa biztosított tengeri rend is gyorsan szétesett. A barbár királyságok nem tudták vagy nem akarták biztosítani a tengeri útvonalakat, mivel kereskedelmük jellemzően kizárólag a szárazföldön folyt. A görög-perzsa tengerészeti hagyományokat öröklő arabok számára azonban létfontosságú volt, hogy uralják a vízeket. Felismerve, hogy európai ellenfeleik kevésbé jártasak a tengereken, a 9. századra több kalózfészket hoztak létre a mai Franciaország és Olaszország partvidékén. 846-ban arab kalózok kirabolták Rómát és a Pápai Államnak is komoly veszteségeket okoztak. Legfőbb tengeri központjuk Kréta szigete volt, melyet még akkor is kezükben tartottak, mikor az papíron már régen Velencéhez tartozott.


Krétai tengerpart része alkalmas búvóhely volt kalózoknak és hajóiknak

A Balkán területeire az 5-6. században vonultak be a szláv törzsek, akik több fejedelemséget is alapítottak. Ezek közül az egyik a 7. század első felére kialakuló Pagania volt, amelynek lakói, a narentinok visszatértek a térség illír hagyományaihoz és felújították a kalózkodás régi mesterségét.  A 9. században, a Földközi-tenger arab kalózaival összefogva már a velenceiek sem jelentettek akadályt, így egyre veszedelmesebbé és vakmerőbbé váltak. 846-ban a Velencéhez tartozó Kaorle városát is lerohanták és kifosztották, mikor azonban Bizánc haragját is sikerült kivívniuk, sorsuk megpecsételődött. Országukat lerohanták és rájuk kényszerítették akereszténységet.

A tengeri rablókat egészen a 19. századig törvényen kívülinek tartották, tárgyalás nélkül végeztek velük. Senkinek sem kellett büntetéstől tartania, ha végzett egy kalózzal. A középkorban a vikingek keltettek rettegést sárkányhajóikkal, később a franciákat is félték a vizeken.

A 14. század végén a Hansa szövetségnek volt oka aggodalomra, a Dániával vívott háborúban felbérelt hajósok hamar ráéreztek a kereskedelmi hajójáratok "ízére", pedig eredetileg az volt a feladatuk, hogy élelmiszerrel lássák el Stockholmot. A legrettegettebb közülük Gödeke Michels és Klaus Störtebeker volt. Utóbbit a tengerek Robin Hoodjaként emlegették, de az élettörténetét kutató szakember szerint "még csak nem is lehet összehasonlítani az angol hőssel, mert a szegényeknek semmi sem maradt, a kalózok maguk is koldusszegények voltak".

Kevés kivétellel mindenkor a társadalom pereméről érkeztek, rablás nélkül semmi esélyük sem volt arra, hogy biztosítsák túlélésüket. Sokszor bitófán vagy hóhérkézen végezték. Így járt Störtebeker is, vélhetően 1401-ben Hamburgban lefejezték. Az, hogy fej nélkül még elmasírozott 12 férfi előtt, hogy ezzel mentse meg őket a vérpadtól, egyike a sok legendának, amely halála után született. Igaz viszont, hogy a kivégzett kalózok fejét elrettentésül közszemlére tették.


Klaus Störtebeker lefejezése

Störtebekernél sokkal többet tudni a brit kalózról, Sir Francis Drake-ről. Az úriember kalózként emlegetett Drake még lovagi címet is kapott a 16. században. Története elüt a többi kalózétól. Szabadságlevéllel felfegyverezve I. Erzsébet megbízásából fosztogatta a spanyol hajókat.

Gazdasági megfontolások mellett gyakran területi és vallási szempontok is szerepet játszottak a kalózkodásban. Keresztények muzulmánok ellen, protestáns angolok és hollandok a katolikus spanyolokkal és portugálokkal szemben. A tét nagy volt. Amerika felfedezése után a spanyolok a 16. században megkezdték a dél-amerikai vidékek kizsákmányolását. Az arany- és az ezüstbányákból mérhetetlen gazdagság került felszínre. Ezt a britek sem hagyhatták szó nélkül, Drake 1577-ben elindult sokat emlegetett Famous Voyage, azaz Híres Út nevű küldetésére, és amikor három évvel később visszatért, több mint 500 ezer fontos - mai számítások szerint 100 millió eurónál is nagyobb értékű - zsákmányt hozott.


Erzsébet, Anglia királynője lovaggá üti Francis Draket

Az ilyen hódítások csábították a kalózokat, emellett a tenger olyan terület volt, amelyre nem vonatkoztak jogok, ez pedig kedvezett a rablók számára. A karibi partok végül kalózbirodalommá váltak Tortuga szigete és a jamaicai Port Royal központtal. Bástyái közé számított a floridai St. Augustine, Kuba, Nassau, Martinique és a mai Panama területén fekvő Portobello.

Manapság úgy tartják, hogy a 17-18. század volt a kalózkodás aranykora, valójában viszont a kalózok soha nem éltek meg aranykort. Ritka kivételektől eltekintve gazdagságról szőtt álmaik illúziók maradtak, legtöbben meghaltak, mielőtt pénzük lett volna. Elestek a harcokban, felkötötték őket, hullámsírba kerültek hajóikkal, nyomorúságos halált haltak az ivás, a szifilisz vagy a skorbut miatt. Voltak, akiket foglyul ejtettek és rabszolgaként tengették életüket. Volt, akit politikai érdekektől vezérelve végeztek ki, így járt például az 1645 és 1701 között élt William Kidd.

A fedélzeten kemény volt az élet, az éjszakákat összezsúfolva töltötték patkányhadak társaságában. Napközben a trópusi napsütés kínozta őket, nedves ruha, romlott étel, poshadt víz volt jussuk, éhezés és betegség gyötörte a férfiakat. Ha betegek lettek, nem volt gyógyszer, a csatában megsérült végtagokat altatószerek nélkül vágták le. A fából készült lábak vagy karok harcképtelenné és a kalózéletre alkalmatlanná tették őket. Ha volt is némi zsákmányban részük, szigorú szabályok vonatkoztak arra, miként kell szétosztaniuk.

Még a pszichológiai trükköket sem vetették meg: a rémtetteiről híres Feketeszakáll - azaz Edward Teach - lassan égő kanócokat gyújtott arcszőrzetében, hogy kinézetével rettegést keltsen. Egyébként Feketeszakállnak sem jutott hosszú élet, 1680-ban született, 38 évvel később már halott volt.

Egy másik kalóz, Bartholomew Roberts zenészeket vetett be, akik fülsüketítő lármát csaptak, hogy megzavarják az ellenséget. A legfőbb cél az volt, hogy elkerüljék a veszélyes csörtéket, és elérjék, hogy a megtámadottak önként megadják magukat. Ezt a harci taktikát erősítette a 18. században megjelent halálfejes zászló, a Jolly Roger.

Mítosz, hogy a kalózok elásták kincseiket. Amit zsákmányoltak, azonnal alkoholra és szerencsejátékra költötték. Arany és ezüst helyett legtöbbször bútorokban, nyersanyagban és élelemben volt részük, ezeket gyorsan elhasználták vagy eladták, mielőtt tönkrementek volna. Igazi kincs volt viszont számukra a papagáj. A beszélő madarak változatosságot hoztak a mindennapokba, emellett "dugipénzként" is szolgáltak. A papagájokért ugyanis jó pénzt adtak az európai vevők.

Nők viszont nem kellettek a fedélzetre, noha a kalóztörténelemben nekik is jutott hely. A leghíresebb kalóznők közé tartozott Anne Bonny (jobbra) és Mary Read, ők még ismerték is egymást, ugyanazt a kapitányt, Calico Jacket szerették. Férfinak öltözve indultak zsákmányszerzésre, különösen vadnak és bátornak tartották őket. Anne Bonny mindössze alig 30 évet élt, 1690-ben született, 1720-ban veszett nyoma. A legsikeresebb női kalóz azonban a kínai Csen Ji-sao volt, ő a 19. század elején óriási hajóhadnak és vele együtt százezer férfinak parancsolt. Az egykori kurtizán királynőként uralkodott: teljhatalommal és kegyetlenül.

Azt hihetnénk, hogy a kalózkodás egy letűnt korszak jellemzője, de nem így van. A kétezres évek elején a politikai káoszban lévő Szomália kikötőiből indultak útjukra azok a kalózhajók, melyek új fejezetet nyitottak a kalózkodás történetében.

Módszerük, hogy kicsi de gyors motorcsónakokon megközelizik a kiszemelt hajót, felmásznak a fedélzetre és fegyvereikkel sakkban tartva a legénységet az általuk használt kikötőbe viszik, ahonnan csak váltságdíj ellenében engedik el.

Legnagyobb fogásuk a libériai zászló alatt hajózó Sirius Star olajszállító tanker, amiért 2008-ban állítólag 10 millió dollár váltságdíjat kaptak


Sirius Star a 318 ezer tonnás szupertanker

A kereskedelmi hajók nem tarthatak fegyvert a fedélzeten, és ezt a kalózok ki is használták.  Viszonylag kis kockázattal nagy hajókat, értékes szállítmányokat tudtak elfogni. Az alábbi videó egy redhagyó kalóztámadást örökített meg, ahol a megtámadott hajó fedélzetén már fegyveres őrök voltak.


 
 

A kalózok elleni nemzetközi összefogás meghozta eredményét, az utóbbi években ritkultak a kereskedelmi hajók és a magán jachtok elleni támadások.


 

Webcam Fuengirola

csak egy kattintás és élőben nézhető a fuengirolai tengerpart

.



Vár a Costa del Sol