Magasugrás hadművelet, a High Jump expedíció

Még mindég vannak olyan második világháborút követő titokzatos események, amelyek valós történetét nem ismerhetjük meg

1946-ban az USA hadügyminisztere, James Vincent Forrestal kiadja az utasítást egy minden addigi méretet meghaladó antarktiszi kutató expedíció megszervezésére. Pár hónapon belül 4700 ember, 16 hajó (többek között az itt alul látható CV-47 Philippine Sea repülőgéphordozó), nyolc helikopter, továbbá több tucatnyi repülőgép állt készen a feladatra. Na és rengeteg nehéz láda, amelyeken nagy betűkkel ez volt olvasható:

Tudományos felszerelés, nyílt láng használata tilos! – Az Egyesült Államok tulajdona.

A jenkik 1946 karácsonyán érik el az antarktiszi partokat, majd Vízkeresztkor partra is szállnak. A hivatalos tervekben az szerepel, hogy legalább fél évet fognak ott tölteni; készleteik, tartalékaik ennek megfelelő nagyságúak: minden eshetőségre felkészülve nyolc havi élelmet és üzemanyagot vittek magukkal.

Hatalmas lendülettel kezdik feltérképezni a vidéket, repülőgépekkel és motoros szánokkal járnak be több százezer négyzetkilométert, optimizmustól és harsányságtól eltelve…

..mígnem alig hat hét elteltével, 1947 februárjának közepén hirtelen fogják magukat és mindenféle hivatalos magyarázat nélkül összepakolnak és hazamennek. A High Jump egyike a negyvenes évek azon kevés amerikai (tudományos? katonai?) műveleteinek, amelyeket a mai napig államtitokként kezelnek és nem vonatkoznak rájuk a tudományos kutatás szabadságát biztosító jogszabályok sem

Ez a váratlan visszavonulás számtalan találgatásra adott lehetőséget.  Hogy valójában mi történt, azt csak 2047-ben tudhatjuk meg, ha addig nem hosszabbítják meg a tikosítás idejét.
A találgatások közül a legérdekesebb talán az alábbi.

High Jump expedíció - A száz évre titkosított anyag

Ez az egyetlen ismert esemény, amikor az amerikaiak szembesültek valami olyannal, amitől egy kissebb ország elfoglalására alkalmas, kutatóexpedíciónak álcázott hadsereg sarkon fordul ás dolgavégezetlenül  kullog haza.

Előzmények:

1945 nyarán a szövetségesek mindent megtettek a legyőzött Német Birodalom óceánokon maradt tengeralattjáróinak felderítéséért, és elfogásáért, amelyek a kapituláció aláírása után sem adták meg magukat.
Több birodalmi tengeralattjárót azonosítottak az Antarktisz közelében. Volt amelyik feladta magát, de legtöbbjük ellenállást tanúsított. Egyet június 10.-én fogták el, ami nem viselt semmilyen azonosítót. A teljes rakomány és a hajónapló állítólag megsemmisült, de feltételezések szerint inkább titkosított anyaggá vált.
  Augusztus 17.-én egy másik hajó az U-977 jelzésű német IXC/40 osztályú tengeralattjáró, és legénysége feladta magát Argentína partjainál, a Mar De Plata kikötőben. A hajó kapitánya Heinz Scheaffer azért választotta ezt, mert itt már működött az ODESSZA program, amiben az egykori SS tagok szervezete a náci katonáknak adott menedékjogot, és bújtatotta őket Dél-Amerikában. Arról nincs információ, hogy a kapitulálás előtt mi volt a a hajó célja csak annyit lehet tudni, hogy május 2.-án indultak el titkos céljuk felé az U-530-as számú, azonos típusú tengeralattjáróval a megszállt Norvégiából. Az U-977 hatvanhatt nappal kásőbb már az Antarktisz felől tartott visszafelé, és e közben adta meg magát.

Az amerikaiak, és az angolok tudták, hogy az U-530-ast még keresniük kell, és vadászatot indítottak a felkutatására.
A nyár vége előtt azonban elfogtak egy másik érdekes német tengeralattjárót, az U-234-es szállítót. Rakománya atombombához előkészített uránium volt, és a V2-es rakéta teljes tervrajza. A Japánba szánt hadianyagot, nem északról, a Német Birodalom területéről, hanem valahonnan délről az Antarktisz környékén lévő titkos bázisról indították.
Ez keltette fel az amerikai haditengerészet figyelmét arra, hogy az Antarktiszon lehetnek még titkos német támaszpontok, mivel az 1937-38-as német expedíció során a Német Birodalom egy darabot kihasított a a déli kontinensből, és nagyhatalmak rosszaló fejcsóválása ellenére Neu-Schwabenland néven saját tujajdonává nyilvánította.

Egy éves felkészítés után megbízták Richard Evelyn Byrd admirálist, hogy kutassa fel ezeket a támaszpontokat, és semmisítse meg azokat, amihez minden támogatást megkap az amerikai haditengerészettől. Nem véletlenül választották Byrd admirálist, ugyanis sarkutazóként már hírnevet szerzett magának, és ez a feladat testhezálló volt számára. Ugyan a hadműveletet nyilvánosan szimpla kutatóexpedíciónak minősítették, de ehhez képest igen bőséges a felszerelés:

-1db nehézcirkáló ami a vezérhajó, a USS Mount Olympus ACG-8
-1db repülőgép-hordozó ami akkor a legmodernebbnek számított a USS Philippine Sea
-2db romboló USS Brownson, és USS Henderson
-6db cirkáló, és tanker: USS Cacapon, USS Canisteo, USS Currituck, USS Pine Island, USS Merrick, és USS Yancey
-1db hadászati tengeralattjáró, a USS Senett
-2db jégtörő hajó USS Burton Island, és USCGC Northwind
-90 db repülőgép és helikopter
-4700 fős személyzet
-7tonna ellátás

Az expedíció neve: Magasugrás Hadművelet (Operation High Jump). 6 hónaposra tervezték a bevetést, de 8 hónapos tertózkodásra is felkészítették a legénységet. 1946. december 2.-án indultak, az újévet már Antarktisz partjainál ünnepelték, de a kutatást nem egészen 2 hónap múlva megszakították. Az amerikai haditengerészet egyik legnagyobb flottája a szó szoros értelmében sarkon fordult, és pánikszerűen távozott. Mikor hazaértek Byrd admirális az atombombák azonnali bevetését kérvényezte a kongresszusban.

Vajon mi lehetett az, ami egy ilyen tapasztalt tengernagyot ekkora haderővel a háta mögött menekülésre kényszerített?

A jenkik 1947 januárjában kezdték el felderíteni annak a földrésznek a partjait, amit korábban a németek lefoglaltak. Minden a terveknek megfelelően haladt, amikor Február 26.-án rajtaütésszerű támadás érte őket. Az, a USS Merrick romboló megsérült, kormányozhatatlanná vált, és veszteséget szenvedett a légierő is. Egyes hírek szerint számos tiszt, pilóta, és matróz meghalt a támadás folyamán.
Az ellenséges gépek feltűnése olyannyira meglepés szerű volt, hogy semmivel nem tudták előre jelezni, és felkészülni a támadásra. A víz alól bukkantak fel. De a legmegdöbbentőbb, maguk az ellenséges gépek voltak. Az addigi ismeretek alapján semmivel nem tudták összehasonlítani őket. Olyannyira gyorsak voltak, hogy részletesen megfigyelni sem tudták, de az bizonyos, hogy csészealjformájuk volt, és a német birodalom fenségjeleit viselték. Manővereik teljesen hihetetlennek tűntek, szinte labdaszerűen pattogtak. Pillanatok alatt irányt tudtak váltani, és visszabukni a víz alá. A fegyvereik sem hétköznapiaknak számítottak. Valamilyen vörös nyalábot lőttek ki. Szilárd lövedéket nem tartalmazott, de hőenergiája átolvasztotta a hajótesteket, és pillanatok alatt megsemmisítette a felszállt repülőgépeket. Az expedíció több tisztjei szerint a támadás inkább csak elrettentésül szolgált, nem a teljes amerikai flotta megsemmísítése volt a cél.

Byrd admirális 1947 tavaszán olyasmit nyilatkozott egy újságírónak, hogy „az USA-nak fel kell lennie készülve egy olyan támadásra, amely a sarkvidékekről kiindulva érheti”. Kérdésre válaszolva pedig elmondta, hogy „az expedíció által tett tudományos felfedezések engem megerősítettek azon hitemben, mely szerint az Egyesült Államok biztonságát az eddigieknél is komolyabb erőfeszítésekkel lehet csak garantálni.” Az admirális élete végéig váltig állította a csészealjak támadásának hitelességét.. Még a saját taktikai térképén is használt csészealj formájú modelleket birodalmi felségjellel.

Itt ér véget ez a széles körben elterjedt szóbeszéd, miszerint valamilyen ismeretlen technika kényszerítette visszafordulásra ezt a katonai felvonulást.  Azt azonban, hogy valójában mi szakította meg a Magasugrás Hadműveletet és mi történhetett azon a sarkvidéki lakatlan területen ahol megfutamodott egy jól felszerelt amerikai flotta, arra 2047-ig várnunk kell.