.

Bolgárkertészek nyomában




Napjaink Európájában mindennapossá vált a többlakiság, akár gazdasági kényszerből, akár "kalandvágyból".

Míg a nemzedékünk emlékezetében a II. világháború után a nagy vándornemzetnek talán az olaszok számítottak, akik főleg a déli nyomorúságból vándoroltak fel, észak felé, a magasabb életszínvonalú országok, így Svájc szállodaiparába, hogy ott, másuk nem lévén, munkaerejüket bocsássák áruba, ezzel biztosítva az otthon maradt népes családnak a megélhetést. Németországban az alantasabbnak tekintett munkára köztudomásúan évtizedek óta a törökök vállalkoznak, akik hazaindulva a nagyobb - és hosszabb -ünnepeken, vakációkon még napjainkban is kisebbfajta fennakadást okoznak a mi határátkelőinken, a legkevésbé sem fényes autómatuzsálemeikkel, amelyből fürtökben lóg ki a népes család. 
Aztán lassan mi magunk is felsorakoztunk ezen nemzetek sorába. A magyar munkaerőpiac igencsak kevés anyagi és erkölcsi megbecsülést illetve kilátást nyújtó terepéről egyre többen próbálnak szerencsét a nagyvilágban, zömében persze még mindig Európában. Orvosaink jelentős hányada Angliában praktizál, de ami szomorúbb, diplomás értelmiségünk is egyre gyakrabban szegődik el Ausztria szállodáiban szobalányként, vagy más gasztronómiai egységekben, jobbára konyhai segéderőként.

Ennek a modernkori migrációnak egyik első megjelenéseként a bolgárkertészek nemzedékét tekinthetjük, akik a 19. század második felében bukkantak fel határaikon túl, s rakták le lényegében Európában a modern kertészet alapjait.
Március elején Zuglóban, a Bosnyák téri piac tőszomszédságában emlékükre egy kutat avattak, s ez indított el egy kicsit nyomaik feltárásában, a még fellelhető emlékek leporolásában. 



Az 500 éves oszmán - török elnyomás alól 1878-ban felszabadult bolgár nép életkörülményeiről körülbelül képet alkothatunk, ha kivetítjük rájuk a mi 150 éves hódoltságunkról ismert állapotokat. A török kizsákmányolás totalitása mellett azonban mindenkinek meghagytak egy százszor száz lépésnyi földterületet, s ebből a kevésből kellett kipréselni a lehető legtöbbet. Így alakult ki az a magasszintű kertészeti kultúra, amely egyben biztosította az oszmán hadsereg étkezésében is jelentős szerepet játszó zöldségellátást. Bulgáriában gyakorlatilag egész kertészcentrumok és kertészdinasztiák alakultak ki. 

A kis területen történő gazdálkodásnak köszönhetően fejlődött ki a belterjes kertművelési mód, melyet főleg bő öntözéssel, trágyázással és talajmunkával érnek el. Ehhez a technológiához tartozik a melegágyi előhajtatás, a fiterás, avagy alacsony gátakkal sűrün barázdált termőföld és az öntözést elősegítő, lóval hajtott ún. bolgárkerék (doláp).

A bolgárkertészek mindig tó, folyó vagy forrás mellé települnek, ahonnan a kiemelt vizet deszka vagy földcsatornákon vezetik el az öntözendő területre.  A 2-3 x 4-6 méteres kalitka ágyásokba néhány percre vizet engedtek, majd kapával megnyitották a következő töltést, és a munkát ágyásról-ágyásra így folytatták. Évente 8-10-szer öntöztek, illetve a parcellák folyamatos kihasználása érdekében három-négyszer is beültették azokat.
 

A csatornák szélére bakhátakat húznak, ide gyökérzöldséget vetnek el. A bakhátak oldalán saláta, az ágyásokba zöldhagymának való dughagyma kerül. Ezek kitermelése után ültetik az előnevelt paradicsom, paprika s más korai zöldség palántákat. A zöldségpalántákat magas, trágyafűtésű melegágyakban hajtatták. (Erre a technológiára épült később az üvegházas és fóliasátras zöldségtermesztés.)

A fentiekből is láthatóan a bolgár falut a kelet-európai falvaktól eltérően a földesúri nagybirtok hiánya jellemezte. Az ország népességében túlsúlyban volt az agrárlakosság, 80% fölötti kis- és törpebirtokos aránnyal. Fejlett ipar hiánya miatt népes városok nem alakulhattak ki, s az orosz győzelemmel végződött 1876-78 évi orosz-török háborúk után, az államiságát visszanyerő ország hihetetlen szegénységben és elmaradottságban eszmélt arra, hogy kertészei speciális szaktudását sem tudja kamatoztatni felvevő piacok híján.

A foglalkozás nélkül maradt kertművelők gazdasági kényszerből indultak el idegenbe (Oroszország, Moldova, Erdély, Szerbia, Horvátország, Csehország, Szlovákia, Németország, és még nyugatabbra is), s az első csapataik (ún. taifák) a Havasalföld (Románia) vagy Szerbia felé tartva érkezhettek el a Bánságba, mielőtt eljutottak volna Észak-Magyarországra vagy a fővárosba. A kezdeti szórványos felbukkanásuk után gyakorlatilag 1865 áprilisától jegyzik nálunk megjelenésüket, ami minden esetben kertészeket jelentett. Ezek a vándormunkások csak férfiakból álltak, akik idény jelleggel ingáztak eleinte a két ország között, s bérelt földeken gazdálkodtak.

Szokásaikban, szellemi kultúrájukban, ünnepi rendszerükben teljes egészében annak a közegnek a jegyeit hordozták magukon, amelyben felnőttek. Ezek az emberek kivétel nélkül pravoszláv hitűek voltak, amely részben más szertartás- és ünnepi rendje kapcsán eleinte okozott is némi ellenérzést magyar környezetükben (katolikus ünnepeken is dolgoztak), másrészt maguk itt nem házasodtak. (Más vallásúakkal nem keveredtek, feleséget otthonról hoztak - két hit egy ágyban véleményük szerint nem fér össze.)

Itt tartózkodásukat a pénzszerzés motiválta, s ahogy maguk mondták, nem ünnepelni mentünk, hanem dolgozni és pénzt keresni.  A kertészek számára a kert konstans érték. Ez az a hely, amelybe beruháznak, amelybe munkájukat és vagyonukat fektetik. Még télen sem hagyják teljesen üresen. Ott maradnak az úgynevezett „telelők", akik vigyáznak a kertészetre, az építményekre, a munkaeszközökre. 

A vándormunkás életmódban ugyanis az év gyakorlatilag két részre oszlott. Tavasztól őszig kemény, megfeszített munkával dolgoztak, majd a téli hónapokra hazatértek falujukba, családjukhoz. Ekkor zajlott a feleségválasztások és házasságkötések időszaka is, egyes helyeken két- háromszáz esküvőt is tartottak karácsony és január-február közötti periódusban. Ezen idő alatt kiadósan megünnepelték hagyományaiknak megfelelő őszi- téli ünnepeiket is, amit idegenben a munkának soroltak alá. Feljegyzések szólnak róla, hogy március eleje táján, amikor pl. Polikraisteről - ez az egyik falu, ahonnan a legtöbb kertészcsapat érkezett Magyarországra - amikor a férfiak visszaindultak a kerti munkára, akkor a falu szinte kiürült, csak öregek, nők és gyerekek maradtak ott. 

 Szorgos munkájukkal kivívták maguknak a magyarok megbecsülését, ugyanakkor életvitelük és felfogásuk teljesen eltért az ittenitől.
Rendkívül takarékosan éltek. Munkaközönségekben (druzsesztvo) dolgoztak, együtt laktak és étkeztek. Esetleg ha egy-egy bálba el is merészkedtek, kocsmában viszont soha nem látták egyikőjüket sem. Óriási munkabírású emberek voltak. Hajnali 3–4 órától este 10–11 óráig dolgoztak.  Nem hagyták kiszáradni a frissen előkészített földet, állandóan benne ültek a veteményben, lazították a talajt.


Ültetéskor, amikor sürgetett az idő, gyakran előfordult, hogy a csapat tagjai viharlámpát kötöttek a derekukra, s késő éjszakáig dolgoztak. A magyar termelők zöldségei előtt már legalább egy hónappal megjelentek a bolgárkertészek terményei. Nekik köszönhetően vált mindennapos zöldségünkké a paradicsom és a paprika. Ők honosították meg nálunk a spárgatököt, a padlizsánt, a póréhagymát, a fekete babot, de salátát és uborkát is termesztettek.

Láthatóan itt már sokkal többről van szó, mint csupán arról a szaktudásról és megfelelő technológiáról, inkább egy egész filozófiáról. Míg  a földjeiket mindenütt pravoszláv pap felszentelte, szenteltvízzel megöntözte, halottkultuszukhoz hozzátartozott, hogy az elhunyt mellé a koporsóba bekerült egy kapa is, vagy más földművelő eszköz. A temetés költségeit a vándor munkáscsapat viselte. A szertartáson, amelyet a sírnál végeztek, kötelező jelleggel jelen volt a kertészet minden dolgozója, mindenki dobott egy-egy kis földet a koporsóra, hogy könnyű legyen a föld neki, ne nehezedjen rá, „mert az nagyon súlyos dolog, ha valaki idegen földben nyugszik.”  Az akkor élők állítása szerint: „a zöldségtermesztés az egyik legbarbárabb foglalkozás. Nincs olyan kert, amelyikben ne lenne egy vagy két sír, pedig az emberek, akik odamennek, fiatalok és egészségesek”

Nem volt tehát könnyű sors azoké, akik miközben családjuk nélkül, idegenben kerti szezonmunkát végeztek, lényegében forradalmasították hazákban is a kertkultúrát. Lerakták a korszerű zöldségtermesztés alapjait és mintegy száz éven át meghatározó szerepet vittek benne, amely nyomán több helyütt az intenzív primőrtermelő kultúrák keletkeznek.
Eleinte féltékenyen őrizték szakmai tudásukat, de a magyar paraszti életmód és termelési irányultság nem is egyezett az övékével. A gabona- és takarmánytermesztés valamint állattartás a szántóföldi és mezei munkában kötötte le a mezőgazdaságban dolgozók erejét, emellett a többi vetemény – például a rendszeres lazítást igénylő gyökérzöldségek hozama, igencsak esetleges volt. Mindehhez hiányoztak a termesztési ismeretek, vetőmagkészlet, öntözési módok. Az igazság az, hogy a századelő magyar parasztja a kényesebb, például a rendszeres öntözést igénylő paprikával nem is igen próbálkozik, legfeljebb a káposzta nagybani termesztésnek voltak hagyományai.

Az öntözéses kultúra elterjedésére jellemző, hogy amíg 1881 és 1890 között az újonnan öntözött terület néhány száz hektárnyi volt Magyarországon, addig a bolgárkertészek bérleményein több száz hektárt öntöztek rendszeresen.  Mérések igazolják, hogy az árasztásos öntözéssel dolgozó bolgárok nyolcadannyi költséggel tudtak megöntözni egységnyi területet, mint például azok – akik a szórásos technikát részesítették előnyben. Áraik pedig igen kedvezőek is voltak.

A nagyvárosok és Budapest zöldségszükségletének java részét a bolgárkertészek elégítették ki. A kiegyezés utáni növekvő polgári réteg állandó piacot biztosított nekik. (Falvaink népe nehezen is áll át a piaci árutermelésre.) De ők ismerték fel a másfajta igények terjedését is, pl. a vidéki városok, jelentős részben zsidó polgársága körében megnyilvánuló keresletet a tavaszi primőrök, friss konyhakerti növények iránt.
1873-ban számuk már elérte a 18 ezret, s a XIX. század végére kialakult a három legnagyobb bolgár kolónia a legdinamikusabban iparosodó, vagyis a legnagyobb keresletet ill. piacot igérő Budapesten, Miskolcon és Pécsett. Számuk az 1800-as évek végére elérte a 25 ezret, s legmagasabb 1927-ben volt, amikor meghaladta a 30 ezret. Eddigre már többnyire a végleg letelepedettekről beszélünk, akik családjaikkal együtt találtak itt új otthonra, miközben kapcsolatukat szülőföldjükkel, és identitásukat mindvégig megőrizték.
Közösségeik közötti gyűjtéssel teremtik meg a XX. század harmincas éveinek derekán már saját itteni intézményeiket: egyleteket, bíróságokat, egyházközségeket, iskolákat. A székesfőváros által 1930-ban a Vágóhíd utcában adományozott telken Árkay Aladár tervei szerint megépíttetik templomukat, amely nem csak az egyetlen bizánci stílusú épülete Budapestnek, de egyben a bolgár ortodox egyház legnyugatibb kapuja is.

A templomot már 1932-ben fel is szentelik a bolgár egyház szentjeinek, a szláv írásbeliség megteremtőinek, Szent Cirillnek és Metódnak nevére. A templom a magyarországi bolgárság összetartozásának megtestesítője, egy élő, tevékeny kisebbség szimbóluma.

Budapesten a legjelentősebb bolgárkertészetek a Csepel-szigeten, és Zuglóban a Rákos-patak mentén alakultak ki, ahol jóformán minden lápos, mocsaras területet ők csapoltak le, hogy lehetővé tegyék a zöldségtermesztést. A bolgárkertészek egyik legfontosabb központja volt a Bosnyák téri piac, ahol mostantól a szoborcsoport is állandósítja emléküket.

Mint már említettem jelentős szerepük volt abban, hogy az agrártermék piaci termékké vált. Számos szokásuk kapcsolódott az első zöldséghez, s annak kiszállításához a piacra. A zöldség gyorsan romló áru, tehát leggyorsabban kellett eladni. "Ha nem adsz el gyorsan, én adlak el téged" -tartja egy mondásuk, azaz a sikerük (fennmaradásuk) fontos eleme, hogy érzékenyen figyeljenek minden mozzanatra, a kereslet legoptimáisabb kiszolgálására. Általános szabály volt, hogy amig az első zöldséget ki nem szállították a piacra, addig abból otthon sem volt szabad fogyasztani. "Először meg kell szerezni a pénzt, és utána enni, egyébként megeszed a szerencsédet/ piacodat" tartják. A kemény rendet már piciny gyermekkortól belenevelték a gyermekekbe is, mint valahol olvastam, amikor egy ötéves kisfiú megevett egy retket, apja helyben nagyon megverte, hogy egy életre megtanulja a leckét.
Takarékosságukra jellemző másik ilyen gyermektörténet, hogy megfigyelték, amikor a kisgyereknek zöldhagymát adtak, honnan kezdi el azt enni. Ha a zöldjétől kezdte, akkor az anyja odaszaladt hozzá, átölelte és így szólt: „0, a mama kertészkéje". Ha viszont a fehér végéről kezdte el enni a hagymát - ez rossz jel volt -, úgy vélték, semmi sem lesz belőle, csak könnyű kézzel szétszórja majd apai örökségét. Mindmáig egyes helyeken kötelezően a zöld részéről kezdik enni az újhagymát és az új fokhagymát, ami a takarékosság kifejezése.

A Középső-Ferencvárosban, a hajdani nagyvásártelep és a Haller piac környékén (bolgárul a piacot halinak mondják) jött létre a bolgárok központja, amelyhez  1957-ben elkészült saját művelődési házuk is. A harmincas évek óta számuk fokozatosan csökken, s ezidőben végbement a teljes foglalkozási és kulturális differenciálódásuk is, s ezzel elvesztette a kezdeti kertész jellegét. A bolgárkertészek módszereit meghaladta a technika, s ha valaki még kertészként is dolgozik, jobbára a virágkertészetben próbálja a létfenntartását biztosítani. De azért nem tűntek el nyomtalanul, hisz vannak akik dacolva minden viharral, atyáiktól rájuk hagyott örökséget tovább viszik, mint ennek a kis budai üzletnek ma már 80 év feletti tulajdonosa Ruszka Jordanova, azaz Rózsika néni is.

Én örömmel ismerkedtem meg ennek a derék, szorgos népcsoportnak a történetével, s ezentúl kicsit másként fogok egy-egy paradicsomba vagy paprikába beleharapni, ami mára már olyan természetes tartozéka étkezéseinknek. S manapság újra reneszánszát éljük a zöldségekkel dús ételek terjedésének, amely finomságok messzemenően szolgálják egészségünket, fittségünket.


 

Webcam Fuengirola

csak egy kattintás és élőben nézhető a fuengirolai tengerpart



Vár a Costa del Sol